2016 január 30.
Egy ötlet megszületéséhez nem kell sok. “Csak” nyitott szem, nyitott elme és nyitott szív. Szeretem a szenvedélyes embereket, és szenvedélyesen szeretem az embereket. Azok, akikkel az elmúlt években találkoztam mindannyian részeimmé váltak, vannak akik erősen, vannak akik tudattalanul. A kutyaiskolás éveim legjobb hozadékának azt tartom, hogy megtanultam sokféle szemmel látni, sokféle módon odafigyelni az emberekre (és a kutyákra is). Lehet, hogy szerénytelenség, mégis azt gondolom, hogy jó “szemmel” ismerem fel az elhivatottságot, az ambíciót, a kutyás szakmával szembeni alázatot. Persze ez a képességem nem veleszületett, hosszú évek tanulási folyamatának eredménye.
Amikor megismertem Belényi Beát, olyan embert láttam, aki bármit és mindent feláldoz önmagából, hogy megismerjen valamit. Soha nem lettem volna képes télen-nyáron fűtetlen “farkasveremben” nevelőszülősködni, csak azért, hogy egy kutatási projekt eredményeként tisztább kép szülessen arról, hogy mi az, ami kutyává teszi a kutyát, és mi az, ami farkassá teszi a farkast.
Olyan ember ő, aki a félelmeivel szembenéz, és olyanok segítségére siet, és mindennapjait közöttük tölti, akik a hagyományos értelemben “normális”, vagy “ép” emberek közül kiszorultak. A segítő kutyázás ennek a félelemnek a leküzdéséből indult, és mára az egyik legtapasztaltabb kiképző, akit ismerek.
Az a tudományos megközelítés, ahogyan egy témát feldolgoz, tényfeltáró, konkrét, leíró, és rendkívül közérthető módon tálalt, ami nagyon jó előadóvá teszi.
Nem volt kérdés, hogy arra a tudásra, ami benne van, nagyon nagy igény van. Nem volt kérdés, hogy lehetőséget kell-e kapjon, hogy a munkájáról beszámoljon. Túl sokáig volt csendben.
Csak az volt a kérdés, hogy miről beszéljen, hiszen legalább 3 olyan fő témakörben tudna napokat beszélni, ami mindannyiunk számára, akiket érdekel a kutya, és a kutyázás hihetetlenül érdekes, és hasznos lenne.
Bartha Lászlóval először nem személyesen találkoztam, hanem egy videóját láttam a neten. 2 magával ragadó dolog van a filmen: az egyik maga az esemény, amit bemutat, a két kan kutya kommunikációja, a másik a láthatatlan rész: ahogy a felvétel készítője halálos nyugalommal veszi mindezeket az eseményeket.
Azt gondoltam, hogy aki erre képes, az bizony sokat látott, sokat megélt ember, ráadásul olyan kutyák között szerzett nem kevés tapasztalatot, amik a kutyaiskolák “nehéztüzérségei”, az abszolút-kutyák, az állandó kockázatok, a legnagyobb kihívások, a legproblémásabbak.
Sokszor beletörik az oktatók bicskája ezekbe a kutyákba néhány teljesen banális probléma miatt: ezek a fajták a mindennapi városi kutyákkal összehasonlítva mondhatni alig együttműködőek, irtózatosan nehezen motiválhatóak, viszont erős bennük a territoriális agresszió, jellemzően dominánsak és hamar megvan a véleményük önmagukról, és arról, hogy mit akarnak, és mit nem. Mondják, hogy egygazdás kutyák. Ja, ha van egyáltalán valaki, akiben ezt a gazdát megtalálják 🙂
Mivel nagyon érdekes volt, megnéztem Laci minden videóját, megnéztem azokat is, amik egy korábbi előadásáról készültek, és mondhatni megvilágosodtam. Persze ma sem tudok semmit a pásztorkutyákról, mert semmilyen tapasztalat nem társul az információkhoz. De azt megtudtam, hogy ott, ahol ezek a kutyák tényleg azt csinálhatják, amire ki vannak találva, azok a tulajdonságok, amik egy kutyaiskolán a legnagyobb problémát okozzák, (alacsony együttműködés, nehéz motiválhatóság, bizalmatlanság idegenekkel szemben) az ő VALÓDI életükben a legnagyobb értéket képviselik!
Sokszor hangoztattuk, hogy a kutyaiskolán nem a fajtákkal foglalkozunk, hanem a kutyával magával. Nem a különbségek, hanem az azonosságok a fontosak, hiszen mindegyik kutya első sorban kutya, és csak egy nagyon kis %-ot tesz ki a fajta. Ezeket a videókat nézve rá kellett ébredjek, hogy ez a kis % egyáltalán nem olyan kicsi, és ha továbbra sem veszünk róla tudomást, akkor nagyon könnyen minden jó szándékunk ellenére is rosszat teszünk.
Nem gondolom persze, hogy mostantól kezdve minden fajtára fajtaspecifikus tanfolyami tematikát kellene kidolgozni, erre nincs szükség. De az, hogy a pásztorkutyák, a vadászkutyák, a juhászkutyák, a terrierek, a molosszerek, vagy a társasági kutyák külön kategóriák, ahol ezeket a specifikumokat figyelembe kell venni, teljesen egyértelművé vált számomra. És persze az is egyértelmű, hogy ez a differenciálódás már el is indult. Nem véletlen, hogy ilyen csoportok alakulnak a tanfolyami keretek között. Mert az alapvető feladatokhoz a rengeteg kínálkozó módszer és eszköz közül mást és mást alkalmaz egy JÓ oktató az egyik, és mást a másik csoportban. Más módon kommunikál a gazdákkal is, és máshova helyezi a hangsúlyt az elvárások terén is. Aki ezt nem így teszi, az egyszerűen NEM JÓ oktató.
Mi köze mindennek a szemináriumhoz? MINDEN. Azt gondolom, hogy a pásztorkutyák csak az első lépés, és még ezt a témát sem lehet kimeríteni, hiszen Laci 20 éve foglalkozik velük, és mégis minden nap újabb és újabb dolog kerül felszínre. Bea a farkasokra szánt évtizedek után sem állítaná sosem, hogy mindent megtudott róluk.
Azt gondolom, hogy fontos, hogy a kutyázás jóval több szegmensébe nézzünk bele, akár oktatók vagyunk, akár tenyésztők, akár csak kutyatartók. Milyen képünk van a farkasokról, akikkel folyamatosan példálózunk? Vajon eleget tudunk a kölyökkorról? Vajon tudjuk, hogy a kiválasztott kutya mire való, és abból amire való, mire képes? Mindannyian valamilyen szándékkal választunk fajtát, és választjuk ki az egyedet. De vajon mennyire vagyunk ebben tudatosak? Sértő lenne, ha azt mondanám, hogy jó ha 10%-ban? Megnyugtató lenne, ha hozzátenném, hogy saját magamról is ezt gondolom? Tudjuk e, hogy mit jelent a felelősség, amit egy kutyával magunkra vállalunk? Tudjuk e, hogy a csodálatos gondolataink, a csodálatos kutyákról milyen buktatókat rejtenek a mindennapokban? Tisztában vagyunk e az illúzióinkkal, kell e hogy ezekkel tisztában legyünk? Segíthet e a szembesülés, a visszacsatolások keresése, az önkritika abban, hogy fejlődjön a kutyatartási kultúránk?